"Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod, mint a légszomjas asztmatikusok. Kinyújtja a kezét a sötétben és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet szemközt. A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok tele vannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel, például azzal, hogy kitört a világháború vagy elpusztult egy milliós főváros néhány utcasora... Az ember udvariasan hallgatja az ilyen híreket, fél füllel odafigyel, azt mondja: 'Ugyan?... Igazán?... Nagyon érdekes'. Vagy: 'Milyen szomorú'. De közben nem érez semmit. (...) ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban (...) van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet.
De egy napon felébrednek."
... és akkor már késő lesz mindenhez; arra fogsz ébredni, hogy egyedül vagy, és az keserves lesz. De csak neked.
So it goes.
