Ezt az írást Angyalka írta nekem válaszul ERRE a cikkre, még szeptemberben. Érdekelt, ő hogyan élte meg azt az állapotot, amit kultúrsokknak neveznek, és azokat érint, akik egy másik országban próbálnak szerencsét. Tudtam, hogy Tőle részletes (és megnyugtató) választ fogok kapni, hisz kicsit tartok ettől én is, és próbálok felkészülni a későbbi finnországi létre, amennyire csak lehet. :)
A hangvétel természetesen azért ilyen, mert ezt magánlevélként írta nekem, így nem blogba készült írásról van szó, de az Ő engedélyével és szerkesztésével kerül most ki ide. :)
Szerintem rendkívül érdekes és tanulságos mindenkinek, még annak is, aki nem tervez külföldre költözni, és ha már a Határátkelőre nem akarja elküldeni, hát legalább itt szerepeljen. :)
Szóval íme.
Sziacsi! nah, akkor reagálok a kultúrsokkos írásra, vagyis elkezdek rá reagálni :)
Előre szólok, h nem lesz rövid, mert 1) a dolog nem fehér és fekete, erőteljesen egyén- és helyszínfüggő 2) szerintem nem írható le olyan sablonosan /számozott szakaszok/, mint a cikkben 3) egyszóval különösen összetett jelenségről van szó. :)
Talán az a legegyszerűbb, ha végigmegyek a cikken, pontokba szedve idézek belőle, és hozzáfűzöm, ami eszembe jutott :)
1) "a kulturális sokk kifejezés azokra az érzésekre (aggodalom, meglepetés, tájékozódási zavar, bizonytalanság, zavarodottság) utal, amit az emberek olyankor élnek át, amikor egy teljesen különböző kulturális vagy társadalmi környezetben kell élniük, "működniük" (pl. egy idegen országban)." --> Már rögtön az elején nem lehet egy kalap alá venni mkit és minden esetet. Mit jelent az, h "teljesen különböző kulturális és társadalmi környezet"? Azontúl, h nyilvánvalóan nem mindegy, h Olaszo.-ba, Finno.-ba, az USA-ba, Kínába vagy Üzbegisztánba települünk ki, az egyéntől is függ, h nála melyek azok a "kulturális és társadalmi" különbségek, amelyek kiverik a biztosítékot. Lehet, h egy dolgot (ami az adott országban máshogy van, mint otthon) vki teljesen természetesen elfogad, sőt közel érez magához; míg másvki felháborodik rajta, elfogadhatatlannak tartja, képtelen hozzászokni stb.
2) "annál nagyobb a kulturális sokk, minél nagyobb a különbség a között a két kultúra között, amibe beleszülettünk, illetve amibe később kerülünk" --> ez kétségkívül igaz. Mivel Olaszo. (azaz Toszkána, mivel Olaszo.-nak az a specialitása, h csak 150 éve beszélhetünk egységes államról, azelőtt a régiók külön kis országokként működtek, így akár egy-egy tájegység között is nagy mentalitás-, társadalombeli stb. eltérések lehetnek) tapasztalataim szerint nem üt el óriási mértékben a mi kultúránktól (a két ország között párszáz km-nyi a távolság, mindkettő az európai kultúrkörhöz tartozik, modern, fejlett ország stb.), így talán azt mondhatom, itt kisebb az esély a kulturális sokk beütésére, mintha olyan helyre kerültem vna, ahol pl. ahhoz kellett vna hozzászoknom, h a férfiaknak 5 feleségük van, vagy mindenhol pagodák / mecsetek vesznek körül, olyan történelmi / kulturális / vallási elemek, épületek, műalkotások, amelyeket nem tudok mihez kötni és fogalmam sincs, micsodák.
3) "A kultúrsokk egy pszichológiai folyamat, amin az új környezetbe, új kultúrába kerülő emberek átesnek." --> azt is meg kell nézni, h milyen emberekről beszélünk, honnan jönnek, mit hoznak magukkal. Nyilván aki még egy teát se főzött meg életében és sosem ment el bevásárolni, annak az is nagy sokk, ha egy másik városba kerül albérletbe, ahol szembesül akár olyan prózai tényekkel, h hoppá: ha én nem megyek el a boltba, akkor nincs mit ennem holnap reggel. Képzeljük el, h egy ilyen beállítottságú ember nem csak a megszokott környezetéből kerül el, hanem egyenesen egy idegen országba, idegen nyelvi környezetbe stb. Csoda lenne, ha nem sokkolódna. Ez csak egy plasztikus példa volt, de nyilván érted, mire gondolok.
4) "A folyamat hosszú, több éven át zajlik, és négy szakaszra bontható" --> szerintem azért ezt nem lehet ilyen sablonszerűen, tudományosan ráhúzni minden személyre, esetre, helyszínre...
Nagyon fontos tényező, h az ember MIÉRT települt ki az adott országba? Ösztöndíj, tanulás miatt? Munka? Merész dolog egy kalap alá venni az erasmusos diákot, aki egy új országot és kultúrát megismerni vágyva, lelkesedéssel telve érkezik; a Magyarországon munkanélküliként élő vagy éhbérért dolgozót, aki szebb jövő reményében vált országot munkavállalás céljából; a szerelmest, aki külföldi párja miatt mond le otthoni környezetéről és vállalja a beilleszkedést. Mind-mind nagyon különböző eset, mindenki máshogyan éli meg a beilleszkedést, a megismerkedést, és nagyban meghatározza, ki milyen "szakaszokon" halad keresztül.
5) "Minden, ami kezdetben különlegesnek tűnt, csak más, sokszor nagyon, sőt riasztóan (sokkolóan) más." --> visszatérnék oda, ahol azt írtam, h nagyon számít, ki milyen országba megy. Itt én nem találkoztam semmi olyannal, ami annyira merőben és gyökeresen szokatlan lenne, h sokkolt volna. Sok dolog van, ami kezdetben különlegesnek tűnt, és ma is annak tűnik, vagy éppen megszokottá vált:) De a "sokkoló" kategóriával (szerencsére) nem szembesültem.
Erről jut eszembe, h ez is függ az egyéntől -- mennyire informálódik vki az adott ország szokásairól, körülményeiről, ügyintézési menetéről, munkakultúrájáról stb., mielőtt kiköltözik? Nem mindegy, h vki már némi háttértudással érkezik-e, olvasott az országról, beszélgetett ott élőkkel stb. (ami folytán nyilván szembesült a saját kultúrától eltérő dolgokkal), és vmennyire felkészült; vagy pedig érkezéskor "kap az arcába" mindent, ott helyben.
6) "A megszokott kapaszkodók elvesztek, az áttelepülők kiszakadtak abból a közegből, amiben szocializálódtak." --> ehhez szerintem nem is szükséges külföldi kitelepülés. Van, aki egy másik magyar városban való tanulást / munkát is a saját természetes közegéből való kiszakításként él meg, és évek múltán is idegenként, barátok nélkül bolyong ott (sok ilyennel találkoztam pesti albérletezéseim során).
Egyébként pl. aki egyetemi diákként kerül külföldre, annál sztem nem igaz, h nincsenek kapaszkodók. Van viszonyítási pont, van hely, ahova fordulhat. A legfontosabb ismét csak mindenről tájékozódni: mivel kit lehet megkeresni, mit kell tenni ha ez és ez adódik stb. Ez amúgy minden szituációra igaz. Akinek pedig arra van szüksége, h mindig, a nap 24 órájában "mögötte" álljon vki, atombiztonsággal támaszkodhasson vmire/vki(k)re, esetleg ne kelljen semmit sem ÖNÁLLÓAN megérdeklődnie, utánajárnia, az véleményem szerint ne menjen huzamosabb időre külföldre.
7) "Azok, akik korábban szülőhazájukban magabiztosan intézték ügyeiket, (...) ebben az időszakban sokszor azzal szembesülnek, hogy bizonyos helyzetekben nem tudják, mit tegyenek (...), és kínosnak találják, hogy sokszor egyszerűnek tűnő kérdésekben is tanácsot kell kérni. Néha a legegyszerűbb feladat is teljesíthetetlennek tűnik (például egy új nyomtatvány kitöltése vagy egy hivatalos levél megírása). A kompetencia elvesztésének érzetét felerősítheti, hogy ha valaki belekerül egy másik kultúrába, akkor az idegen környezet kevésbé tekinti intelligensnek, mint amilyen valójában. Logikus, nem? Hisz olyan dolgokra is rákérdez, ami az adott kultúrában közismertnek számít." --> Ez szintén erősen egyénfüggő, és itt elérkeztünk egy olyan dologhoz, amely nézeteim szerint a külföldi tartózkodás kérdésében kulcsfontosságú, sőt talán a legfontosabb tényező: a mentalitás, a HOZZÁÁLLÁS. Én személy szerint (persze lehet, csak szerencsém volt mindig) sosem tapasztaltam, h kevésbé intelligensnek néznének azért, mert külföldi vagyok, és esetleg nem tudom, h kell kitölteni egy papírt, vagy mit merre találok stb. Persze az is lényeges, h ki hogyan áll a nyelvvel, tud-e világosan tanácsot kérni, és képes-e helyesen értelmezni a választ anélkül, h még 5x vissza kelljen kérdezni vmi tök evidens dologért, vagy belehalózna (gyakran előfordul, azok alapján, amiket olvasok a neten...) vmi sértést / lekezelést, aminek valójában semmi alapja nincs. Lehet, h ha vki félvállról válaszol mondjuk egy hivatalos helyen, az alapból olyan -- ahogyan otthon is vannak bunkó hivatalnokok, csak otthon értelemszerűen nem jut eszedbe, h "ez most biztos azért beszél velem így, mert magyar vagyok, ez lenézi a kelet-európaiakat, tahó olasz, buta, műveletlen, fúj, és különben is, ha ez ilyen, akkor tutira ilyen az ÖSSZES olasz is".
Nagyon számít, hogy mosolyogva és TERMÉSZETESEN (szintén fontos kulcsszó!) állsz-e oda és kérdezed meg, h "legyen szíves, ide pontosan milyen információt kell írni?", "mire kíváncsiak pontosan ennél a pontnál?", vagy pedig eleve fapofával, zavartan mész be, ha nehézséged támad az értelmezéssel, akkor meg felhúzod magad, és úgy kullogsz oda, h az jár a fejedben, h "én itt kisebbrendű vagyok, ezek lenéznek, úgyis bunkók lesznek" stb. Tudom, ezek kézenfekvő dolgoknak tűnnek, de mások tapasztalatait hallgatva, olvasva kiderül számomra, h nem mindenkinek azok.
Vagy pl. az előző üzimben írt esztergálós bevándorló... az ügyintéző nyilván nem fog őrjöngeni az örömtől, ha a pasas azt mja, h igen persze, csináltam már ezt a munkát, és 5 perc további (nyilván felesleges) beszélgetés után kiderül, h nem is értette azt a szót, és fogalma sincs, miről beszél.
18:09
(2.rész)
8) "Sokan érzik úgy, hogy bár beszélik a nyelvet (akár felsőfokon), mégsem értenek meg mindent, és őket is gyakran félreértik. Ahhoz ugyanis, hogy tökéletesen birtokában legyünk egy nyelvnek, szükség van arra a kulturális háttérre, amibe az ott élők beleszülettek, belenőttek, és amit egy nyelviskolában vagy nyelvkönyvekből lehetetlen megtanulni. A nyelvet alacsonyabb szinten beszélők még inkább ki vannak téve ennek a hatásnak." --> Nahát igen: a NYELV a következő kulcsszó. Ha vki be akar illeszkedni egy országba, és nem külső szemlélőként akar élni a helyen, amelyet új otthonául választott, nap mint nap kihívásként megélve bármilyen apró ügyintézést vagy szociális eseményt, de akár egy feltöltőkártya-vásárlást is, akkor nincs mese: meg kell tanulnia a nyelvet, minél hamarabb és minél jobban.
Sokan mondják otthon a külföldön élőkre: "ó, hát neki könnyű, kint él, hát persze, h megtanulta a nyelvet". Én itt a nyelv NORMÁLIS, az anyanyelvi beszélő szintjére törekvő megtanulásáról beszélek, és azt állítom, h igenis korántsem "minden" külföldön élő sajátítja el ilyen szinten, de erről beszéltünk is múltkor MSNen. Természetesen nem is mindenkinek célja ez, sok román, albán, bolgár, perui stb. segédmunkás is elgagyogja a hétköznapi boldoguláshoz szükséges dolgokat, többükkel el is lehet társalogni egész jól (hibás nyelvtannal, erős akcentussal), és ők nem is zavartatják magukat, jól elvannak így, úgyis a saját albán/bolgár/perui stb. családjukkal és közösségükkel élnek, az olasz csak a munkautasítások megértéséhez és a legszükségesebb hétköznapi teendőkhöz kell. De más, képzettebb rétegekben is vannak olyanok, akiket nem érdekel, meg türelmük sincs ahhoz, hogy szépen, igényesen megtanulják az olaszt. Nekem viszont igen, sőt az egyik vesszőparipám, mert magyarul is igényem, ahogyan neked is, h értelmesen, választékosan fogalmazzak és ki tudjak fejezni mindent, helyesen.
Hogy milyen ez? Hát, kemény. És ami a legfőképpen kell hozzá: sok-sok-sok ALÁZAT. Mindenekelőtt nagyon jól jött, h otthon tanultam 8 hónapot olaszul, és ezért is mtam neked, h nagyon fontos, h az ember már otthon minél jobban elsajátítsa a nyelvet.
Persze amit otthon tanultam, az alapnak tökéletes volt, de azért eléggé kétségbeejtő érzés volt idecsöppenni. Azt mondják, h anyanyelvi környezetben a nyelv "ragad". Hát az biztos, h ragad, csak nem az egész egyszerre. Kezdetben társaságban nem értettem a beszélgetés 80%-át, és az egyetemi előadásokon is csak a képek adtak fogalmat arról, h miről van szó.
Az sem igaz, h folyamatos a fejlődés, h az ember napról napra érezné, h javul. Sokszor előfordult velem, h hónapokig "dekkolt" a nyelvtudásom, és nem mozdult előre. Sőt visszaesések is vannak, a mai napig. Az időjárástól, az adott naptól, mindentől függ, h hogyan beszélek (van, amikor olyan rosszul, h nekem is fáj, és akkor nagyon dühös vagyok magamra). Mai napig, amikor olvasok egy újságcikket, egy FB-kiírást, egy álláshirdetést, és van benne olyan, amit nem értek, az igenis zavaró és idegesít. Ja, és azt elfelejtettem mondani, h a legfontosabb a nyelvet minél jobban megtanulni szándékozónak, h tilos kint élő magyarok csoportjával rendszeresen összejárni, együtt bulizni, vásárolni, kajálni stb., mert ha az időd jelentős részét magyar társaságban töltöd, magyar barátaid lesznek stb., akkor sosem használod a nyelvet (kevésbé vagy rákényszerítve), ergo sosem tanulsz meg rendesen. Persze rossz egyedül, és irtó magányos tud lenni az ember, amikor senkinek nem tudod kifejezni magad (vagy legalábbis nem a kívánt szinten) a környezetedben, és minden egyes nap rohadtul elfáradsz és zúg a fejed, pedig semmi különöset nem csináltál, csak bevásároltál / buszjegyet vettél / silabizáltad a könyvek címeit a könyvesbolt kirakatában / banális témákról beszélgettél a lakótársaddal / keményen gondolkodtál, hogy is mondják azt, h "szivacs" stb. A hétköznapi életben, kommunikációban úgy el lehet fáradni, komolyan, mintha egész nap lapátoltál vna.
Még speciálisan az olasz helyzethez: a nyelviskolában, a magántanárnál természetesen nem tanítanak dialektusokat. Eredmény: a firenzeiek beszédéből én kezdetben alig értettem vmit, szóval még ahhoz is külön hozzá kellett szoknom.
A.-val szerencsém van nyelvtanulás terén, mert ismeretségünk első napján megmondtam neki, h javítson ki mindig, amikor hibázom, mert tanulni akarok. Na, azóta tényleg MINDIG kijavít, több mint 2 éve folyamatosan, akárhol, akármikor, kora reggel, délben, éjszaka, társaságban, egyedül, takarítás közben, Skype-on, telefonon, az utcán, itthon, autóban, szórakozóhelyen, asztalnál, ágyban. Persze az ember örül, de azért sokszor fárasztó, főleg amikor huszadjára is elrontom ugyanazt. Szóval tényleg alázatosnak kell lenni, és nagyon kitartónak. És az valóban sokkoló, de legalábbis zavaró és fárasztó, amíg az ember nem tudja normálisan kifejezni magát, és alapvető dolgokon is keményen járatnia kell az agyát, nap mint nap...
9) "Sokan úgy érzik, hogy az új élmények maguk alá temetik őket, magányosak, tehetetlenek, depressziósak, fájóan hiányoznak a támogató barátok, a családtagok." --> hát ez nekem egy az egyben kimaradt, őszintén szólva sosem volt tipikus honvágyam, olyan szinten meg végképp nem, h tehetetlenségbe és depresszióba süllyedjek. Az új élményeket, a nehézségeket is, érdekességként éltem meg. Tudod jól, h az esetleges depibe süllyedés oka nem a kulturális sokk volt, hanem az abnormális helyzet, amit kreáltam magamnak, ill. amit mások kreáltak nekem. Persze olyan volt, h hiányoztak a szüleim vagy éppen Ti, de mindig csak konkrét személyek hiányoztak, nem maga a "haza" vagy egy hely/környezet. Ez véleményem szerint nagyon erősen személyfüggő. Esetemben azért van így, mert nem kötődöm semmilyen magyaro.-i helyhez olyan erősen, h az fájdalmas szinten hiányozzon. Tudod, ha megkérdezik tőlem, hová valósi vagyok (települést illetően), korábban zavarba jöttem, mára pedig kitaláltam a választ: ÉK-Magyarország. Furcsa, de nem érzem magam egyik városba sem valónak. Igaz, h M.-n születtem, de csak azért, mert ott volt a körzetben kórház, egyébként születésemkor a szüleim Sz.-n laktak (ott se volt senki hozzátartozónk, csak ott kaptak vállalati lakást -- Anyukám F.-i, Apukám D.-i, és R.-n ismerkedtek meg), és én is ott laktam 10 éves koromig. 10 éves koromban költöztünk M.-re, először egy albérletbe, ahol 6 évet húztunk le, majd a saját lakásunkba (amit most adtunk el). De odavalónak se éreztem magam. Volt pár év, amikor eljártam bulizni, rockkocsmázni a korosztályommal, de aztán az a dolog kifutott, a társaság meg felbomlott, amikor elkezdtem Pestre járni egyetemre. Egyébként gyerekkoromban meg T.-n szerettem lenni (ahol szintén nem volt senki hozzátartozónk, és amelyet szintén most adtunk el), ahol a nyaralónk volt, meg nagyimnál F.-n. Pesten meg összesen 4 albérletem volt, szóval kb. az egész eddigi életem egy átjáróház... ezt még leírni is sok volt, fú :D (hát még elolvasni xD) Egyszóval azt akartam ebből kihozni, h azért nem érzek honvágyat, mert nem kötődöm sehová, sosem voltak, stabil, "bebetonozott" pontok az életemben, és kiterjedt családom sincs (a szüleimen kívül csak nagyimhoz kötődöm, nem voltak soha nagy összejárások unokatesókkal meg nagybácsikkal, vagy ha igen, nem alakítottak ki bennem összetartozás-feelinget). Azt nagyon megértem viszont, aki egész addigi életét egy településen, esetleg ugyanabban a házban élte le, a megszokott emberek között, a megszokott helyeken... nagyon nehéz lehet mindezt feladni, és tényleg komoly pszichés sokkot okozhat a váltás. Hiszen tudom, az ideiglenes dolgoktól is fájó megválni. Tudom, h mikor márciusban kiléptem a M.-i lakásunkból, sétáltam a villamosmegálló felé, h felmenjek Bp.-re, ahonnan pár nap múlva indult a gépem ide, mennyire furcsa és szívszorító érzés volt arra gondolni, h ez életemben az utolsó alkalom, h végigmegyek ezen az útszakaszon, ebből a lakásból... pedig akkor már gyakorlatilag hónapok óta nem is jártam M.-n, és évek óta nem kötődtem oda. Mégis hatással volt rám. Szóval megértem, mennyire nehéz lehet annak, akinek egy külföldi ország jelenti az első elszakadást.
Van a cikkhez egy hozzászólás (Grafogirl a szerző neve), ő maximálisan jól összefoglalta a meglátásaimat:
"Aki sokat költözik már gyerekkorától, és/vagy sokat utazik, annál jóval kisebbek a kultúrsokk tűnetei. Meg annál, aki nyitott a különböző kúltúrák megismerésére és konkrétan ismeri az adott kúltúrát..vagy mindent meg is tesz, hogy gyorsan megismerje és nem az a legfontosabb számára, hogy minél több magyart megismerjen külföldön.(...) Aki megtanul kicsi korától alkalmazkodni a változásokhoz, a gyakori változásokhoz, azok szerencsésebbek. Jobban feltalálják magukat egy új közösségben, új lakóhelyen. A nyelv ebből a szempontból szinte másodlagos."
Ugye az volt a kérdésed, h hogyan éltem/élem meg ezeket a dolgokat? Hát tudod, h engem teljesen megfogott ez az ország, és sok aspektusa miatt közelebb éreztem magamhoz, mint az otthoni környezetemet (ahol, mint említettem, nem volt soha egy "biztos" pont), így összességében örömmel birkóztam/birkózom meg a nehézségekkel meg mindennel az itt maradásért... és hát tkp. Te is megélted velem együtt az évek során ezt az egészet, szal azt hiszem, Te aztán az az ember vagy, akinek kevés újat mondhatok ezzel kapcsolatban :D Tudhatod, h akkor is, amikor rossz volt, akkor is jól éreztem magam itt vmiért, és nem akartam hazamenni... illetve egy holtpont volt, amikor tényleg azt gondoltam, h kész, elég, itthagyom ezt az egészet, inkább hazamegyek a "jó" M.-re. De képzeld, mai napig azt gondolom, h akkor vmi irtó sokmindent megtanultam és nagyot formálódott a szemléletem azzal, h amennyire magam alatt vtam, és amennyire be akartam fejezni az egészet és totál sz*r és kilátástalan volt az egész, utána minden az ellenkezőjére fordult, gyakorlatilag az volt a legszebb másfél hónapom az egész első olaszországi etapban :D Akkor rájöttem, h ez nem csak duma meg giccses idézetek hülyesége, h amikor vmi nagyon rossz és kilátástalan, akkor is jóra fordulhat minden :)
Remélem, ki tudsz szedni vmi hasznosat a fenti litániából, mint leendő külföldi lakos:) A kultúrsokk elkerülésére sztem az a legjobb recept, ha az ember szereti a célországot és sok információt összegyűjt róla, tehát alapjában véve az ORSZÁG szeretete miatt megy ki (ez nálad megvan :) )... nem csak pl. egy pasi miatt... ill. az sem szerencsés, ha vki pusztán pénzkereseti célból van kint, mert az még nem garantálja a lakókörnyezet iránti kötődést. És 3 fogalom a legfontosabb, amit mindig szem előtt kell tartani, és amik szinte mindent meghatároznak: HOZZÁÁLLÁS, NYELV, ALÁZAT ;)
Bocsi, h ennyit írtam, de csak úgy kijött belőlem, egy lélegzetre :)
És nekem is nagyon jólesett leírni!!! :)
puszcsiiii :*
